|
|
|
Tanulmányok, kritikák, interjúk Tarján
Tamás: Köztudomású, hogy
bármiféle – hossz- vagy keresztmetszeti, tematikus, reprezentáló stb. –
antológiát összeállítani (a gyűjteményes megjelentetés minden indokoltsága és
kedveltsége ellenére) problematikus és kockázatos vállalkozás; nem hiába
tapadnak e könyvtípushoz agresszív, tartózkodó vagy mentegetőző kritikai
sablonok (egy antológia szükségképp mindig hiányos stb.). Különösen igaz ez a
lírai, epikai és bölcseleti „kisműfajok”, alkatilag-alakilag rövid és jobbára
önmagukba zárt szövegek – példálul az epigramma, az
aforizma, a sírvers, vagy akár a világszerűség megalkotására sokkal
alkalmasabb szonett – esetében, s még fokozottabban az
ironikus-szatirikus alakzatok – így a vicc, a tréfás sírvers, vagy éppen a limerick – antologizáló
publikálásakor. A jelenség hosszasabb fejtegetése helyett elegendő itt a
nemrég Százegy aforizma sorozatát közreadó Andor Csaba egyik velős
megfogalmazását idézni a világról: „Ha az aforizmákat nézem, úgy látom,
mindent elmondanak, ha a világot nézem, úgy látom, semmit sem”. A
parodisztikus, illetve az intellektuális vagy formai ötletre, gegre, csattanóra, meglepetésre kihegyezett (rövid, s
végül is „mechanikusan” szabályozott) műfajok könnyen rákapatnak a
habzsolásra – hogy mihamar az üresség teltségérzetével bágyasszanak
el. Mindezzel
nyilván a 300 limeriket
az Európa Könyvkiadó számára kötetbe válogató, szerkesztő – és a bökversek
egy tizedét író – Várady Szabolcs, a kortárs magyar irodalom egyik
legjátékosabb (és legműveltebb) elméje is tisztában volt. Háromszáz gombóc
bizony sok, ha együltőben esünk neki a tálnak.
Tessék türelmesen, mondjuk tízesével szedegetni! Ami badar, azt is lehet breviarizálni! A folytatásos jelleg egyébkén
is bele van kódolva az összeálllítás
fejezetességébe, helyenkénti társkereső, társválasztó dialogizálásába,
valamint egy majdani bővített edíció máris
megpendített lehetőségébe. A helyesen választott olvasásmód nagyban növeli a
befogadó esztétikai élvezetét. Amikor Lakatos István az Orpheus
1992. 2-3. számában közzétette – a maga lejegyzésében – az 1950 táján
keletkezett, évtizedeken át folklorizálódó, egyben
már felejtődő vitriolos sírverseket (Ungvári Tamás párhuzamos tanulmánya
szerint a történelmi haláltánc irodalmi dokumentumait), négy csoportba
osztotta őket: Kiválóak, Már elég jók, Elmehetősek,
Gyöngék. Várady – aki részint a korábbi termésből összeböngészte, részint
és inkább a jelen gyűjtemény számára frissiben kérte, kapta az ötsoros
badarokat – az egész kollekciót ki tudta állítani kiválóakból és elég jókból.
Ami keveset elmehetősnek vagy gyöngének találunk,
az inkább csak erőltetett, érdektelenül és véletlenszerűen repetitív. Természetesen a Magyar
badar tétje és volumene más, mint Lakatos közléséé volt (ugyanakkor a két
műfaj összefüggésére Várady Szabolcs előszava is céloz). A városi, a
„presszó-” sírversek együttese a literátus belterj
kritikai – tiltakozó, magatanúsító, ön- és énmentő – megnyilvánulása volt, amely azonban a
népköltészetben hosszú idő óta érlelt ironikus figurációt
vitt tovább, és lappangásában maga is örökséghagyónak bizonyult, hiszen
élőket célba vevő (ál-) epitáfiumok azóta is
bőségesen íródnak, legfeljebb és szerencsére nem az 1947 és 1953 közötti
keserves aktualitástól sajtolva. Az Európa újdonsága viszont az első
organikus és kiterjedt honosítási kísérlet egy nem hazai gyökerű, sőt az
angolok által specifikusan csakis sajátjuknak vélt műfaj esetében. Ezt az
angol (ha angol, és nem ír vagy más) alapformára hurkolt limerick
és a magyar variánst zsinegelő, egy böggel kevesebb
limerik eltérése is kifejezi. (A badar
szinonima Kosztolányi Dezső fordításának, névadási leleményének köszönhető. A
monoton mély hangzásának önrímével is operáló Magyar badar cím
közvetlenebbül talán a minden idők egyik legjobb – itt fragmentáltan
az előszóba került – magyar limerikjét író Orbán
Ottótól. A világ teremtése és egyéb badarságok című 1977-es kötetétől
eredeztethető.) A szerkesztői eszmefuttatás épp annyi komolykodást és komolytalankodást enged meg a helyenként szófacsaró
lapokon, amennyi simul a tárgyhoz (és a magyar irodalom játszó
köztársaságához). Az elemzés és példatár sok fontosat
tudat a limerickről és a limerikről
(fogyasztásának beosztásos gasztronómiáját nem étel-, hanem ital-hasonlattal:
a jó burgundi mértékletes kortyolgatásával szorgalmazva): érzékelteti azt is,
hogy a műfaj alapvetően irodalom- és nyelvkritikai irányultságától nem idegen
a társadalom – és ideológiakritikai attitűd sem, de – mégoly áthágható –
szabályai és rigid képlékenysége nem erre,
hanem inkább a fikcionáló, pszichologizáló
személyiségrajz, személyiségkritika felé mozdítják (maradva a
sírvers-párhuzamnál: míg azt a konkrét alakmegnevezés élteti, teszi vibrálóvá
és mulatságossá, ezt a kitaláció, az egyedi, játékos névadás, mellyel a limerik vizes lepedőjét egy nem létező, ám típusában
létezhető úrra vagy nőre húzzák rá. Ilyen személynevek a kötetben – majdnem
mindig az első sort záró, kétszeresen rímhívó helyen –: Klerensz,
Kettyenke, Torokka, Orálka, Onlájnka, Francka, Érke, Csórika és a többi. Ezeknek gyakorta kicsinyítő képzős –
nem feltétlenül feminin – nominációi is sokat
elárulnak a hangütésről). A leglényegesebb tudnivaló – s ennek ismeretében
szinte bármely betűvető felléphet a limerikezés
első, bár még igencsak alsó lépcsőjére –: az a
a b b a rímképlet és
a b rímű sorok kurtább, begubózóbb, kontrasztáló volta az a rímszerkezet fölényével
szemben. A versmérték, a sorhosszúság elhanyagolhatóbb, magyarra – vagy más
nyelvre – józanul adaptálható (hiszen sokszor az angolok sem tartják be). A 300-as határszámnál
megállapodó Várady kilenc fejezetbe osztotta anyagát. Az I. (Mire jó a limerik?) tíz verse ars (fals) poeticául szolgál. A
II. (Nagy hegy a Popocatepetl) a lokális
célzatú limerikekből foglal magába negyvenötöt, a
III. tizenegy verssel az állatoké (Élt a skót Felföldön egy holló). A
IV. és V. voltaképp a klasszikus limerick
továbbélése (Volt egy úr…;
Volt egy nő… – általában úgy hívták, úgy hívják folytatással),
összesen huszonöt darab. A VI. a helyhez és személyhez nem kötött badarságok
ciklusa (Ült az új rabtárs a cellában): ez a kilenc mű inkább előbbre
kerülhetett volna, hogy ne szakítsa meg a VII. (Beh
elmúlt fölöttünk ezer év!) felé az utat. Ebben –
negyvenegy limerikben – a minimálformula
(mely el is illanhat) a történelem kisebb-nagyobb alakjaira siklatja át magát
(Volt egy ős, úgy hívták, Botond; Volt egyszer egy nagy bölcs,
Hegel; Megmondta a Lukács api; Van
egy úr, úgy hívják: Grespik; Millenáris stb.). De hasonló a VIII.-ban az a harminc is, amely az irodalom és a
művészet igazi és zseb-géniuszaira koncentrál (…ebbe tunkolt maga Proust
is!). A 172. limeriknél aztán a könyv
végre megkezdheti már eddig is várva várt legigazibb, legszínvonalasabb
önmagát. Innentől a IX.: a Piroska pedig – hamm! Bekapta. fejezetben
„az található, ami a fundamentalista felfogás szerint egyedül méltó a limerik névre. A mi antológiánk liberális – ha úgy
tetszik, puhány – felfogásban készült, de azért hogy, hogy nem, ez a része a
legterjedelmesebb”. Vagyis a „szexlimerikeké”. Benyomakodott
ez a téma már a korábbi fejezetekbe is, persze. Az általában csak számmal,
néha címmel jelölt – vagyis részben az angol közléstradíciót követő –
vershalmazban a 47. rímszavai (a helyen) ezek voltak: Márokpapi – jár
ott tapi – már ok, Kati! (Egyelőre monogrammal
illessük csupán a szerzőt: T. Gy. Idézetek helyett,
takarékosságból és poén-lenemlövésből, a
továbbiakban is jobbára az a + monogram
hivatkozással élünk.) Ez a 47. az „elég jó” kategóriájába sorolható,
nem lévén sokkal több egyszerű rím-automatizmusnál. „Elég jó”, többek között,
a 2. (limerik? – megrimelik
– rimalik; V. Sz.), a 22. (d’Orsay
– orrspray?” – d’Orsay?”; G. Á.), a 44. (Isztimér –
Kriszti mér – hisztimér; T. Gy.),
a 48. (Nagylak – ablakszaklap; I. A.), a 81.
(Marcella – szar cella – parcella; Cs. K.), a 133. (hajsza – kivajazva – bajsza; I. A.). A legutóbbiból kiviláglik, hogy mint minden, a limerik is mulandó (a sírvers tréfás változata akkor lesz
oda, ha alanya meghal). A rímeivel jelölt TV-limerik
„a Csigán a Jakupcsek, / Magyar 1: Papp Endre
bajsza” kijelentéseket teszi. Hol van már a „Csiga”…?
s milyen messze a TV1-től ama végkielégített bajusz! Az antológiát e sorok
írója is úgy olvasta – nem végig, hanem részletekben –, hogy a szerzők
kilétét csupán találgatta, utólag azonosította. „Elég jó” hozzávetőlegesen
220-240 van a kötetben. „Kiváló” a többiből vagy 40. Remek arány! A „kiválóak”, bár a IX.
fejezetben sűrűsödnek, másutt is képviseltetik magukat. Szemelgetve: 1.
(versbe szédül – versbeszédül – persze médül; M. L.
A.), a 39. (Apostag – lakos tag – a posta (g); O.
O.), a 62. (leve tette – levetette: – húslevet ette; M. L. A.),
a 85. (Antónia – aggódnia – agónia; T. Gy.), a 88.
(Etel – csetel – Net el!;
V. Sz.), a 126. (Lukács api – mint a kapi, – elmehet a pi…; V. Sz.),
a 167. (Petri – pedri – Eh,
tri!; V. Sz.). Aligha kétséges, hogy e kiválasztás
szubjektív, véletlenszerűségében is jelzi azonban a rímálmokat, a literarizálást, a variativitást,
az egész antológia nem fakuló üdeségét. S hogy a limerik
az igazság erejével ható „hamisportré”. A IX. fejezet
„főszövegéből” tulajdonképp limeriktípusokat
kellene kiszedegetnünk. Például azt az alakzatot, mely egy 3-4 sornyi viccet
rejt a műformába, tehát tulajdonnevet keres saját maga felsziporkázásához.
Ilyen vicc-limerick az előszóban angolul idézett
pazar badar darab az öregemberről, aki azért vett feleségül három nőt, mert
„Egy, az képtelenség, a bigámia pedig bűn, uram!” Az öreg lehetne fiatal is,
és csak azért Lyme a lakhelye, hogy összecsengjen. Ennek „felel meg” a 199.:
a szexet „két kapura” játszó nő legyen Laura, és így belefér – ha tényszerűen
nem is őbelé – az ura (Cs.
I.). A leltárszerű idézés
semmivel sem jobb, mint a lineáris olvasás, nem hagyható azonban említetlenül
a 204. (N.Á.), a 211. (Ramadánon – a madámon – ama
dánon; M. L. A.), a 218. (Dalma – nyugalma – nyal
ma?”; V. Sz.), a 225. jellemrajza (K. I.), a 227. (Csenger – tenger –
úthenger; nem Cs. K. írta, hanem K. I.), a 235. (Torokka – dologra – le-torkolta!; T. D.), a 262. (Patyomkint – hagyom kint! –
naponkint!”; P. G. Zs.), a 274., egy Trágáriácska-sorozat részeként (Gabikát – rabigát
– a likát; L. L.), a „ni, mijen
dicnók”-ból a 278. (Igor
– mikor – dákói szigor; B. R.), a 289. (kúrtam
Furtán – furcsán-kurtán – kurtán kúrt a Kurt ám!”;
T. Gy.), a 296. (Szerén – tízszer én – visszerén;
H. K.). A kisebb-nagyobb ciklusok mellett a támadás-védés-visszaszúrások
is látványosak: 168., Mikrocsíp (O. O.) –
169., Visszacsíp (V. Sz.), 64., Hatodik kerületi limerik (Sch. G.) – 65., Hektor
fellebbez (M. M.). A kötet szerzőiről külön
névmutató tájékoztat. Kitűnik, hogy a hazai limerikírás
olyan óriásai folytak be a munkába, mint Boda Béni, Vac
Demeter, Vadász Géza, vagy az e sorban is tán legnevesebb Névtelen. A
copyright-névsor és e mutató eltéréseit olyasfajta rejtvényfejtő
mutatványokkal lehet (esetleg) feloldani, amilyenekre limerikzanzáink
esetében is szükség lehetett. Járuljunk hozzá a
megfejtésekhez annyival, hogy – mások mellett – Bognár Róbert, Csengery Kristóf, Csukás István, Fodor Ákos, Gergely
Ágnes (a magyar limerikezés egyik úttörője), Hamvai
Kornél, Határ Győző, Imreh András, Kertész Iván
(elszabadulva az operák mellől), Kovács András Ferenc, Lator László, Magyar
László András, Mesterházi Mónika, Nádasdy Ádám, Orbán Ottó, Papp Gábor
Zsigmond, a tíz sorukat együtt költő Peer Krisztián és Térey
János, Schein Gábor, Szőnyi Ferenc, Tandori Dezső,
Timár György szatirikus vénájára számíthatott a spiritus
rector, Várady Szabolcs, aki csak maga tudhatta
néhányukról, hogy e műfajban is otthonosak (s volt, akitől kért, de
nem kapott; és, mint mondja, lehetett, akitől kérnie kellett volna, de nem
kért). Öt-hat játszótárs felbukkanása e terepen örömteli meglepetés. A
többiek költőversenyeken, televíziós képernyőn sokszor igazolták
rátermettségüket, és általában tevékenységük fő ágába is belenő a limerik igényelte gondolkodás- és formálásmód.
Átütőbb jelenlét volt remélhető – szép számú fabrikátuma
ellenére – Kovács András Ferenctől, az imitációk nagymesterétől; eléggé
visszafogta magát Ferencz Győző; s úgy fest, Varró Dániel a közelmúltban
műfordításainak nyelvi univerzumára s nem másra összpontosított. A kiadónak látnivalóan szívügye volt a könyv. A fekete és a fehér
színt összeugrasztó tervezés Fábián István érdeme (aki azonos az 1984-es A képzelet bádogtornyai és az 1990-es Némulat képverseket és illusztrációkat is készítő
képzőművész-költőjével). A szokatlan – majdnem négyzetes – formájú, itt-ott
karikatúrákkal élénkített antológia ferdén vágott fekete dobozkába került,
amitől ütköztető karaktere, vidám szokatlansága, az humour
noirral határos groteszkuma még szembeszökőbb. A
gyűjtemény az irodalmi rangú – bizonyos fokig műfajteremtő – magyar humor
létének és önismeretének tanújele. Igen jó, s mert saját lehetőségeivel
majdnem minden ízében arányos, éppen elég a jóból. Forrás:
http://www.forrasfolyoirat.hu/0302/tarjan.html Kálmán C. György
Ha az ember jókedvében vesz fél kiló
cseresznyét (nem most, és nem is az idén nyáron), azt jóízűen és gyorsan
belakmározza, nem vizsgálgat minden szemet, legföljebb a kukacosat kidobja.
Ha azonban úgy harminc kilót kap, vagy beszabadul egy cseresznyéskertbe,
válogatós lesz: olykor a sötét, puhákat, máskor a világosabb, ropogósakat
szemelgeti, a mézédes aprót vagy a kevésbé ízes, de hatalmas szeműt részesíti
előnyben - a mennyiség éppen a nüanszokra teszi
fogékonnyá. Ráébred, hogy cseresznye és cseresznye között mekkora különbségek
vannak, hogy este másmilyet kíván, mint ebéd után
vagy uzsonnára. Ha hatalmas mennyiségű és a felületes
szemlélő számára egyforma verset tesznek az orrunk elé, az első habzsolás (és
az azt követő enyhe émelygés) után hasonlóképpen fogunk viselkedni. A
kukacosat persze azonnal félretoljuk, de még mindig elég marad ahhoz, hogy
finnyásan válogassunk. Most kaptunk - a szerkesztő-előszóíró Várady Szabolcs
jóvoltából - 300 limericket, vagyis - mert
originált (!) magyar termékről van szó - limeriket
egyetlen kötetben, és a cseresznyével szemben az a nagy előnye, hogy nem fogy
el, lefagyasztani vagy befőzni nem kell, igaz ugyan, hogy a kukacosát sem
tudjuk kidobni. A limerick, ha a
kedves olvasó nem tudná, ötsoros versforma, amely az aabba
rímképletbe szorít bele valami csattanós és rendszerint nonszensz, lehetőleg
ráadásul malac tartalmat oly módon, hogy az első sor sokszor tulajdonnevet (földrajzi
vagy személynevet) is tartalmaz. Sokkal többet nem érdemes itt írni róla,
mert Várady Szabolcs olyan szellemes és tudós értekezést kanyarított a kötet
elé, hogy összefoglalni sem lehet, túltenni rajta meg mégúgy sem. Inkább
idézhetnénk belőle (ha már hely híján az egészet nem másolhatjuk ide): „A limericknek - így hangzik az
egyik meghatározása - három fajtája van: A limerick
történetét igen messzire lehet visszavezetni, de igazából a 19. és a 20.
században vált - ha nem is szalonképessé, de - irodalmárberkekben is
közismertté. Ami nem azt jelenti, hogy az amúgy is nonszenszben utazó Edward
Learen kívül volnának neves limerickszerzők -
inkább azt, hogy jeles költők is meg-megpróbálkoznak egy-egy limerickkel, nem beszélve egy-egy jól sikerült versike
fordításának műfordítói bravúrjáról. A limerick
terem mindenfelé, ápolt költői virágoskertekben és gazos árokszélen, mint a
cseresznye, ha a mag jó helyre kerül. A szerző ennélfogva
nem olyan nagyon fontos (noha a költők bizonyára büszkék jobban sikerült
darabjaikra), a forma annyira lecsiszolt, a hangnem olyan egységes, hogy
már-már az az érzésünk: a limerick
népköltészet. Ezért aztán az olvasó - a modern kor
embere, aki a tömegességben, az egyöntetűségben, a látszólagos egyformaságban
a különöst, az eredetiséget, az ismételhetetlent keresi - azokat a limerikeket szemelgeti ki, amelyek éppen
hogy deformálják, szélsőségekbe viszik, felborogatják a szigorúan megszabott
sémát. Ami a hangvételt meg a tárgyat illeti, ilyen kilengést nemigen
találunk: pátoszos zengésû, elégikus vagy
hazafias limerikre nem számíthatunk, szerelmes,
családi, idillikus témára sem. Van viszont határozott kísérlet az
értelemkonstrukció radikális megbontására, a grammatika és a lexika
átrendezésére, az olvasói elváráshorizont
megképzésének meghiúsítására, mint a következő (immár klasszikus) műremekben: Kedden vettem a légettyût, (Orbán Ottó, 98. sz.) Nyilvánvaló, hogy a szerzőnek a
posztmodernitás társadalmának olyan kommunikációs gyakorlatával kapcsolatban,
mint amilyen mondjuk a posta, komoly fenntartásai vannak. Világképének alapvető
elemévé lép elő ez a szkepszis egy másik művében: Duna mentén híres község Apostag, (Orbán
Ottó, 39. sz.) Az ábrázolt tárgyi valóságra (posta)
vonatkozó reflexió efféle koherenciája azonban nem jellemző a kötet szerzőire.
Érdemes viszont felfigyelnünk azokra a kísérletekre, amelyek a sorok
megbontásával, a forma zártságának fenntartása mellett annak finom
átrendezésével vonják kétségbe a világrend állandóságának, determinációjának
tételét, amelyek a megszokott, familiárissá vált világon mutatkozó apró
repedések felmutatásával fejezik ki napjaink alapvető antropológiai
tapasztalatát. Így azokban a versekben, ahol a rím maga megmarad ugyan, de
csakis kifacsart, megerőszakolt, átalakított formájában: Volt egy báj' ifjú hölgy Pécsett, (Tatár Sándor, 25. sz.) A nyelv esendőégének, sérülékenységének s
így a mai ember kiszolgáltatottságának érzékeltetését szolgálja annak
felmutatása, hogy a szavak nemcsak rímhelyzetben, hanem bárhol ki vannak téve
a forma roncsoló, destruktív erejének. A fenti versen kívül ezt példázza a
következő is: Nászútra, azt mondja, Belfast! (Mesterházi
Mónika, 188. sz.) Amely költemény ugyanakkor azt a
nyelvpolitikai hatalmat is érzékelteti, amely cenzorként, elnyomóként
viszonyul bizonyos szavak kimondásához, ily módon a testiséget tudatalattiba,
a vers mögé száműzve (és súlyos neurózisok előidézőjeként működve). Ugyanerre
az opresszív mechanizmusra példa - ám itt a
központozással és a tipográfiával a hiány sebét mintegy feltárva, az olvasó
számára egyértelműen jelezve a nem-jelenlét fájdalmát - a következő vers: Haj, az a fonónő Vácott! (Tatár Sándor, 27. sz.) És érdemes egy olyan verset is idéznünk,
amelyben a kimondás merészsége, a felszabadító energia és a rímelés (és a
kötött forma) radikális felforgatása egyszerre van jelen. Az előbbi a 300 limeriknek több mint felére jellemzőnek mondható: a kötet
leghosszabb ciklusa a IX., Piroska pedig - hamm! bekapta című
(korántsem mesetematikájú) fejezet. Az itt következő vers arra példa, hogy a
szexualitás centrumba állítása korántsem mond ellent a formára történő
reflexió kívánalmának: Azt kérdi a csini Lina: (Vadász Géza, 258. sz.) Ebben a cseresznyéstálban,
amelybõl kedvünkre válogathatunk, ízesnél
ízesebb, de igen sokféle gyümölcs van; kukacos alig, néhány fanyar. Számtalan
kiváló (és pár ismeretlen, néhány alig ismert) magyar költő termése.
Szemezgessünk lassan, elmélázva, minden szemet vizsgálgassunk kedvünkre.
Nevessünk közben nagyokat. Forrás: Magyar badar. 300 limerik.
Válogatta, szerkesztette, az előszót írta: Várady Szabolcs. Budapest, 2002,
Európa Könyvkiadó, 246 o., Angyalosi Gergely A demokrácia iskolája Magyar badar - 300 limerik A kötet szerkesztője és válogatója, Várady
Szabolcs a limericket (vagy magyarosan: limeriket) illetően egy alapvetően fontos megállapítást
tesz az előszóban. E név elsőrendűen nem egy angol versformát vagy műfajt
jelöl, állítja, hanem egy sajátos betegséget, amely befészkelődik az
agyvelőbe, s azontúl "menthetetlen benne rezg". Be kell vallanom, hogy első olvasásra amolyan
jópofaságnak véltem ezt a figyelmeztetést, a fanyar, angolos humor
megnyilvánulásának. Nos, elért a méltó büntetés. Midőn már a harmadik
éjszakán riadtam fel zaklatott álmomból arra, hogy egy limeriksor
sürgősen párt keres magának (nem nyugszik addig, amíg "meg nem rimelik"), rá kellett jönnöm, hogy ennek fele sem tréfa . Várady Szabolcs azt ajánlja az olvasónak,
hogy csak néhány limeriket olvasson el egyhuzamban,
ugyanis ez a szellemi termék nagy mennyiségben fogyasztva beláthatatlan agyi
katasztrófákhoz vezethet. Ehhez én azt tenném hozzá, hogy semmiképpen sem
este, elalvás előtt fogjunk hozzá a Magyar badar tanulmányozásához. Hanem mikor? Például reggelizés közben,
maximum hármas dózisokban fogyasztva. Ez ellát minket az ökörködés egész
napra elégséges muníciójával, ami alkalmasint életmentő lehet. Ha ugyanis
valamilyen munkahelyi vagy családi frusztráció ér bennünket, azonnal
átválthatunk a limerikhullámhosszra. Egyrészt
ismételgethetjük magunkban a reggel olvasottakat, másrészt dühödten törhetjük
a fejünket a saját magunk fabrikálta "badarokon". Mivelhogy a limeriket nem lehet csak olvasni; az ember azonnal
ellenállhatatlan késztetést érez, hogy maga is gyártson egyet-kettőt. Nos,
ilyenkor jön a kínos meglepetés: ennek a játékos kis izének a létrehozása
marha nehéz feladat. Legalábbis akkor, ha valamilyen minőségi
darabot szeretnénk előállítani - ami még mindig fényévnyi távolságban van a
virtuozitástól, amelyre a kötetben jó néhány példát találunk. Ez a versforma tudniillik olyan, mint egy
csapda. Ott van ugyebár az első két sor, amelynek rímelnie kell, mint például
Várady Szabolcs remeklésében: "Volt egy nő, úgy hívták, Emese. / Nem
tudni, pór volt vagy nemes-e." Ha nem is ilyen jót, azért valamilyen rímelő,
8-10 szótagos, ha lehet, anapesztikus (ti-ti-tá) lejtésű sorpárt gyakorlatilag bárki elő tud
varázsolni. Ráadásul a kezdő formula is adott - bár el is lehet térni tőle.
Volt egy nő- avagy hímnemű egyed, lakott vagy élt
itt vagy ott, szerette/nem szerette, csinálta/nem csinálta ezt vagy azt. Ezt
követően már neccesebb a dolog, ugyanis a következő két 5-6 szótagos sor már
nem lehet akármilyen rím szülte agyalmány, hanem
kapcsolódnia kell az első kettőhöz, lehetőleg szellemesen. "Egyszerre
két úr jól / elölről-hátulról..." No igen; csakhogy itt ugrik (vagy nem ugrik) a majom a
vízbe: mi legyen a sorsdöntő, utolsó sor? Az amatőr ezen a ponton szokta
feladni, ami rettenetes élmény, olyan, mint a szeretkezésben az interruptus. Vagy még fájdalmasabb, hiszen ott állunk a beteljesülés
kapujában, és még egy félmegoldásra sem futja. Nem úgy a profi, Várady
Szabolcs: "Mit mondjak? Nem rebbent szeme se." Azért
vigasztalódjunk: néha a profik is évekig törik a fejüket egy jó zárósoron. A Magyar badar című kötet nem kevesebb,
mint negyven magyar poéta limerikmutatványát
tartalmazza. Ez a tény szerintem cáfolhatatlan bizonyítékául szolgál annak az
angolszász kultúrkörben nyilván abszurdnak látszó jelenségnek, hogy a limerik prímán szól magyarul. A háromszáz darab
elrendezése tematikus: a szerkesztő kilenc részre osztotta az anyagot.
Mármost egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy az utolsó, legterjedelmesebb
szakasz a "Piroska pedig - hamm! bekapta" címet viseli. Merthogy a
malackodás vagy egyenesen a disznólkodás már a műfaj gyökereinél jelen volt,
szinte "szervesen" tartozik hozzá. Ez valószínűleg összefügg
folklorisztikus jellegével; abban pedig nincs semmi különös, hogy a magyar
poéta éppen úgy szeret malackodni, mint az angol. (Mindenekelőtt persze
akkor, ha férfi; bár az egyik legbravúrosabb rímet ebben a szekcióban egy
hölgynek, Tóth Krisztinának köszönhetjük: "Nemecsek
/ néma csók".) A limerik több
szempontból is a demokrácia iskolája. Valóban olvashatjuk úgy ezt a kötetet,
hogy ügyet sem vetünk a szerzők kilétére. Ám, ha mégis fellapozzuk a
tartalomjegyzéket (a magamfajta sznob természetesen rögtön ezt teszi), számos
meglepetés érhet. Legelsőbben is az, hogy nem
feltétlenül és főleg nem mindig "a legnagyobb nevek" teljesítménye
a legjobb ebben a versenyszámban. Általam alig, vagy költőként egyáltalán nem
ismert szerzők elképesztően mulatságos leleményeivel ismerkedhetünk itt meg,
miközben régóta tisztelt alkotók produktuma helyenként csupán a "humor
helye" kategóriába fér be. Hiába, aki limerikezésre
adja a fejét, az védtelenül mutatkozik az olvasó előtt: nem elegendő egyetlen
ötlet, azt ki kell bontani és egy rakétaszerű slusszpoénnal magasra lőni.
Különben csak egy kaján vigyort vált ki az olvasóból: no, ecsém,
ez nem jött össze. Persze azért az is jó játék, ha
megpróbáljuk felfedezni az egyes szerzőkre jellemző sajátos megoldásokat
ebben a műfajban is. Van, aki úgy ír limeriket,
mint bármi mást - ezeket a darabokat, bevallom, sekélyebb kéjjel olvastam.
Mások ellenben ráéreznek a forma határainak feszegetésében rejlő lehetőségekre.
Ilyenkor, ahogy Várady Szabolcs mondja, éppen a "fellazítás" a
hecc, mondjuk, "a szabálytalanul hosszú és rímtelen utolsó sor". Az
egyik ilyen trükk, amely, gondolom, már a műfaj ősforrásánál megjelent, éppen
a zárópoénra irányuló elvárás meghiúsítása,
elkanyarodás a blődli vagy a variált ismétlés
irányába. Egy példa Fodor Ákostól: "Él egy öregúr Győrött: / arca és
nadrágja gyűrött; / egész lénye idestova / már: egy egész ránciskola! /
Trehány, trehány öregúr Győrött..." Vagy
említhetnénk az utolsó, a háromszázadik darabot, A
gaz nőgyógyász címűt Orbán Ottótól. Ebben éppen az a bravúr, hogy a formát
jóformán csak "formasejtelemként" tartja meg; képtelenül meghoszszabbítja a sorokat, de oly módon, hogy utóbb
éppen ez a sántikáló nehézkesség "dobja meg" az egész verset. Nem
állom meg, hogy ne idézzem egészében. "Volt egy gaz nőgyógyász. Gaztette
/ hogy az ujja helyébe a f-t tette. / >>Betudható-e az asztmámnak, /
hogy úgy érzem, mintha b-nának?A
magyar költői hagyományban jelentős szerepe van a kínrímek fabrikálásának. Ez
is olyan sajátosság, amely alkalmas befogadó talajt biztosít a limerik számára. Az előszó mandínerrímnek
nevezi az egyik típust, vagyis amikor a nyilvánvaló rímelvárásra egy hasonló,
de egyáltalán nem rímelő sor "üt rá": például Belfast - balféket.
Megjegyzem, ez az eljárás szintén ismert a pesti vicckultúrából, tehát nem
feltétlenül kell nagy költőink kávéházi játékainak magaslataiba emelkednünk.
Ilyen volt az összes Papp Jancsi-vicc például. Aki annyira újszülött, hogy
nem tudná, annak a kedvéért azt az esetet idézném fel, amikor nevezett Papp
János a "Nagy sivatag Dagesztán, sok benne az oroszlán, hát aztán"
mondókát próbálja továbbadni. Erre futja neki: "Nagy síkság a Góbi, sok
benne a sakál, na és?" - amit egy szakavatott mester játszi könnyűséggel
alakíthatna limerikké. Egyébként érdekes, hogy a limerikben szereplő rímeket önmagukban gyakorlatilag nem
érdemes idézni; az öt sor által teremtett szövegkörnyezet nélkül az esetek
többségében még csak mókásnak sem mondhatók: ez is arra utal, hogy
szemantikailag mennyire gazdaságos formáról van szó. Így Tímár György
"Solymáron - sojnálom" ríme csak akkor
mulatságos, ha tudjuk, hogy voltaképpen az igazi rím helyett áll itt, s hogy
stílustanilag a solymári rabbi fiának csöpögő orrával függ össze. Akad persze
kivétel is: a "limerik - rimalik"
(Várady Szabolcs) szinte önmagában megáll; de ez a ritkább. Mindenképpen büszkék lehetünk erre a
kötetre. Legelsőbben is mint hazafiak: a magyar ezt
is tudja, méghozzá nem is akárhogy. Aztán mint
könyvszerető emberek: szép a könyv külseje, kellemes a "zsakettes"
kivitelezés: a háromszögletű kis tok, amelybe a polcon beleállíthatjuk,
kifogástalan a szerkesztés, szellemesek a rajzocskák... Ne gyanúsítsanak
elfogultsággal, egyszerűen jó érzés egy rendesen megcsinált könyvet kézbe
venni. Amelynek legfőbb adománya az, hogy nem kell olyan rettenetesen
komolyan venni, mint manapság szinte már mindent, ami nyomtatásban megjelenik
- noha az egész kötet a nyelv tiszteletére és szeretetére int. De hogy ez
karót nyelt ünnepélyesség nélkül is megoldható, arra példaként álljon itt a
Berekesztés, a limerik minimál variánsa (ha jól
sejtem, Szőnyi Ferenc tollából). "Volt egy kis huncut nő Pakson! / Sag schon." Forrás: Magyar Narancs, 2002. augusztus 29. http://www.europakiado.hu/index.php?s=115&l=h&id=55 AZ
ÉRTELMISÉG OBSZCÉN FOLKLÓRJA Magyar
Badar – 300 limerik. Beszélgetés Várady Szabolccsal
Érdekes könyvvel lepett meg minket a
közelmúltban az Európa Könyvkiadó. Magyar badar – 300 limerik.
Az első felmerülő kérdés után – mi is az a limerik?
– úgy gondoltam, a továbbiakkal a szerkesztőt, Várady Szabolcsot keresem meg.
– Miért éppen az adott szerzőket kérte fel?
Egyáltalán: mikor merült fel az antológia gondolata, és mennyiben játszott
közre a leglátványosabban sikeres Varró Dániel munkássága? – Emesével kezdődött az egész, még a múlt
században, talán 1984-ben vagy ’85-ben. Biztosan írtak már korábban is limeriket magyarul, de ezeket nem ismertem, és izgatott a
feladat, hogy ezt a nagyon angol versfajtát hogyan lehetne magyarul
megcsinálni. (Talán nem árt röviden összefoglalni: a limerik
öt – az angolban többnyire anapesztikus sorból áll,
aabba rímképlettel, a b-rímű
sorok egy lábbal rövidebbek, és ebben a dióhéjban valamilyen abszurd, nem
ritkán obszcén, de mindenképpen humoros esemény van elbeszélve, az első sor
végén többnyire nevén vagy lakóhelye szerint megnevezett személyről.)
Kitaláltam egy metrumot neki, ami csak körülbelül felel meg az angolnak:
„Volt egy nő, úgy hívták: Emese” (umtatta-umtatta-parara),
illetve Debóra vagy Dalma (vagyis az utolsó elem ritmikailag kötetlen). Mikor
megvolt ez a néhány, persze megmutattam barátaimnak. Réz Pál éppen akkor
szerkesztette a Magyar Erato című antológiáját, és biztatott, hogy írjak neki
abba még ilyeneket. 1986-ban jelent meg a könyv, és benne „Hét disznó limerick” és még „Négy másik.” Erre emlékezhetett Osztovits Levente, amikor úgy két éve megkérdezte, van-e
egy kötetnyi limerikem, mert az Európa szívesen
kiadná. Mondtam, hogy nincsen, és amit nyomtatásban másoktól láttam az utóbbi
években, az is kevés egy antológiához, de mi lenne, ha pályázatot írnánk ki?
Remek, mondta, szervezzem meg, és szóljak, ha együtt a kötet. De a
pályázattól végül is visszariadtam, féltem, hogy túl sok használhatatlan
dilettantizmus zúdulna ránk, és azt a kényelmesebb módszert választottam,
hogy körlevelet intéztem egy csomó költőhöz – természetesen azokhoz, akikről
feltételeztem, hogy jó limeriket tudnak írni,
remélve azt is, hogy továbbadják a hírt másoknak is. Azóta persze eszembe
jutott még jó néhány név, és most látom (szégyenkezve), hogy Magának is
elfelejtettem szólni. Ami Varró Dánielt illeti: őrá nagyon számítottam, és
nagyon sajnáltam, hogy abból a húsz-harmincból, aminek nekikezdett, a kötet
nyomdába adásáig csak három készült el. De így is összegyűlt vagy négyszáz
magyar limerik – és ekkor láttam időszerűnek, hogy
elhagyjuk az elnevezésből a „c”-t, vagyis írjuk
magyarosan, mint például azt, hogy szonett. – Maga szerint tehát egy limerik azonos irodalmi szinten van például egy
szonettel? – Erre könnyű volna azt felelni, hogy egy
jó limerik biztosan többet ér, mint egy rossz
szonett. Sőt eszembe jut az is, hogy Vas István egyszer egy tévéműsorban arra
a léha kijelentésre ragadtatta magát, hogy a Stux
urat nem adná oda az egész Wagnerért. Na jó, ez csak
egy bon mot. De annyit mindenképpen merek állítani,
hogy az olyan kitűnő kuplé, mint a Stux úr (mind a
kettő: „Stux úr, micsinál,
maga rossz” és „Stux, maga vérbeli párizsi lett”)
igenis része a magyar kultúrának. Mint – ha úgy tetszik – a „könnyű műfaj”
klasszikusa. A magas költészethez képest ilyen könnyű műfaj a limerik. – Csak nálunk, vagy máshol is dívik a limerik-őrület? A magyar nyelv különösen alkalmas a
műfajra. Vannak-e ehhez hasonló rokonai? Tud-e például egy olasz ajkú ember
jó limeriket írni? – Szóval úgy találja, hogy a magyar nyelv
különösen alkalmas erre a műfajra? Ezt nagy örömmel hallom. Hiszen ez volt a
cél: bebizonyítani, hogy a magyar nyelv alkalmas rá. Az angolok ugyanis meg
vannak róla győződve, hogy jó limeriket (limericket) írni csakis angolul lehet, és ezt úgy
látszik, még Karinthy és Kosztolányi is elhitte nekik. Pedig ha valaki, hát
ők aztán igazán írhattak volna magyar limeriket, és
nehéz elképzelni, hogy ha írtak volna (de nem tűrte a nyomdafestéket),
kéziratban vagy legalább szájhagyomány útján ne maradt volna fenn (mint
például Karinthynak az a kecskeríme a Kommün alatt, hogy „Szarok
én a proli durva kezire, de te seggét nyalod, kurva
Desire” – ejtsd: dezire).
Azt is jó hallani, hogy limerikőrületről beszél, és
magam is tapasztalom, hogy a kötet óta sokan rákaptak, profik és amatőrök
egyaránt, és a kötet szerzői közt is van, aki csak most lendült bele igazán.
Varró Dani is írt tizennégy újat – ezekből tizenegy a decemberi Holmi-ban lesz olvasható. Huszonhat pedig a szeptemberi
számban jelent meg abból a jóval több mint százból,
ami a Magyar badar megjelenése óta eljutott hozzám. Sajnos nem sokat tudok róla, hogy más nemzetek hogy vannak ezzel. Az íreknek biztos, hogy vannak
(később angolra is lefordított) limerikjeik, van limerik németül és franciául, és az egyik legnépszerűbb
angol limeriket latinra is lefordították. Olaszul
is van limerik, de hogy milyen, azt nem tudom
megítélni. – A limerik
sikere vajon miből áll? Abból-e, hogy ellentétes elemzése szerint könnyű
ilyet írni, vagy esetleg abból, hogy meglehetősen szórakoztatóak? – Igazán jót írni nem lehet nagyon könnyű,
ha olyan virtuóznak, mint Varró Dániel, két év kellett hozzá, hogy be tudjon
fejezni tizennégy megkezdett limeriket. A sikerben
mindamellett része lehet annak is, hogy sok olvasóban felébreszti a limerikírás ingerét, tehát azt a benyomást kelti, hogy
ilyet bárki tud írni. Aminthogy valóban sok kitűnő limeriket
amatőrök írtak. A forma nagyon pregnáns, énekelni is lehet – ez megkönnyíti a
verselésben amúgy nem gyakorlott olvasó dolgát. Ennyiben is szórakoztató
tehát: hogy játékra invitál. Hogy korszerűbben mondjam: interaktivitásra. – Mennyire fogadható el a limeriknél a formabontás? Jó néhány nem anapesztikus, nem trágár, némelyiknél a rímek is erősen
rontottak... Meddig lehetséges az oldódás? – Ebben már elég élesen elválik egymástól
az amatőr és a profi. Nagy különbség ugyanis, hogy a lazaság ügyetlenségből
fakad, vagy rafinált hatáselem. Az olvasó elolvas egy adag szabályos limeriket, a füle és a szeme beáll erre a formára, és
akkor már humor forrása lehet az is, ha nem azt kapja, amit vár: nincs rím,
vagy van, de kancsal, vagy olvasva nem rím, csak kiejtve (mint az angolban
pl. Riga és tiger)... Ha a limerik nem
trágár, azt azért nem nevezném formabontásnak. Mint a kötet hátán is olvasható:
ez egy Janus-arcú műfaj. Az egyik arca a viktoriánus Angliában is
szalonképes, még a gyerekirodalomban (Lewis Carrollnál)
is föllelhető abszurd humor. A másik arca, hát igen, az valóban nagyon sokáig
nem tűrte a nyomdafestéket – ez az értelmiség obszcén folklórja. – Nem zavarta, hogy ugyancsak gyengécske
darabok is helyet kaptak a néhány nagyszerű, graciőz limerik
mellett? Sőt, néha már-már a kínosba csúszik át némelyik, gondojunk
csak az ilyen rímekre, mint a pajkos gyerekmondókában is szereplő Gömörbe-vödörbe rímpárosra. (Mátyás király Gömörbe beleszart egy vödörbe.
Aki először megszólal az eszi meg a vödör szart...) – Én kedvezőbb arányt érzek jó és rossz
között, mint amilyet a kérdés sugall, de hát én lehetek elfogult. Ha azonban
lesz egy javított kiadás, amelyben a megjelent háromszázból negyven-ötven
darabot újakra cserélhetek (ennyi nagyjából már most is van), az biztos
javára válik a kötetnek. A Gömörbe-vödörbe
rímnél azért megállnék egy percre. Valóban az a jó, ha a limerikben
a rím minél kacifántosabb. De az eredetiség itt nem szigorú követelmény. A limerik szóra például egymástól függetlenül óhatatlanul
azonos rímeket találnak különböző szerzők („kimerik”, „kiverik”, „kimerít”,
sőt „rima-lik”), a siker az alkatrészek
összeszerelésén múlik. A gömöri vénemberről szóló
kis opuszban a cselekmény abszurd bukfence
szerintem megmenti a szürkébb rímeket. – Az aktuálpolitikai tartalmú versezeteket
nem volt túl rizikós beválogatni? Gondolok itt a Simicska, Orbán ihlette limerikekre. Nem gondolja, hogy ezek idővel elavulnak,
ellentétben a könyv többi részével... – Elavulnak? Az bizony meglehet. De azért
az angol limerik hagyományos témái között is ott
van a politika; sőt az a szokás, hogy az első sor rendszerint tulajdonnévre
végződik, részint még a XVII. századi, névre szóló politikai és vallásháborús
gúnyversekben alakult ki. Az persze igaz, hogy miniszter- és APEH-elnökök
jönnek és mennek, a limerikek nagyobb részét éltető
ösztön viszont csak az emberiséggel (és így a lehetséges limerikolvasókkal)
együtt múlik el. Forrás: KO, Könyvhét, 2002. december 12–26. http://www.europakiado.hu/index.php?l=h&s=115&id=81 |